És az a vicc megvan, hogy a Twitter blokkolja az átvett vicceket?

Sajnos, ez egyáltalán nem vicc.

Egyrészt ahhoz, hogy valaki a többnyire önkifejezésre létrehozott, saját Twitter profiljának 140 karakterét más, közhelyes vicceivel próbálja meg kitölteni, kevés dolgot lehet hozzáfűzni. Másrészt, miért ne tehetné meg. Elsősorban szerintem nincs olyan, hogy saját vicc. Mindenki, aki azt hiszi, hogy kitalált egy viccet, az valaki más saját viccét találta ki újra. Komolyan, azért elég régóta mesélnek vicceket, általában egy-egy komponens megegyezik az összesben, ha nem több. Meg amúgy is, mindenki hozott anyagból dolgozik, nem úgy, hogy egyszer csak felkel, és ott az összes előbbitől független vicc. Ráadásul a viccek azért vannak, hogy mások is használják őket, és jókat derüljenek, nem?

Egyrészt szellemi tulajdon, másrészt internet- és szólásszabadság.

Szellemi tulajdon, de nem úgy, mint mondjuk egy novella, vagy egy filozófiai tétel. Ha valaki kreditálás nélkül használ fel egy Joyce szövegrészletet, cikket, vagy egy szerzői jog alatt álló képet, az tényleg rossz. Ha valaki úgy mesél el egy viccet, hogy ez xy-é, az viszont elég röhelyes lenne. A viccek, úgy élnek a nyelvben, mint a közmondások, vagy a szófordulatok. Van itt egy furcsa határ, csak nehezen lehet megfogni.

A Twitter viszont most nem veszi figyelembe ezt a határt. Ha bebizonyítod, hogy egy vicc a tiéd, akkor nyugodtan kérvényezheted, hogy töröltessék más profilokról, ahol nem a te neveddel együtt tették ki.

Hogyan bizonyítod? Úgy, hogy a te tweetjeid közt szerepel először.

Egy los angelesi, szabadúszó író, Olga Lexell előállt egy egészen furcsa viccel, ami, nem is biztos, hogy az. „Saw someone spill their high end juice cleanse all over the sidewalk and now I know god is on my side” azaz nagyjából annyi az értelme – már ha van –, hogy láttam valakit, aki prémium gyümölcslével tisztogatta a járdát, és most már tudom, hogy Isten az én oldalamon áll” (a fordítási és értelmezési hibákért előre is elnézést).

A történet furcsasága ott kezdődik, hogy sokan úgy gondolták, ezt a „viccet” (legyen inkább elgondolkodtató idézet, amivel aztán csak hatványozódik a probléma) érdemes megosztani a saját Twitter oldalaikon. Lexell viszont más véleményen volt:

„Egyszerűen elmagyaráztam a Twitternek, hogy én, mint szabadúszó író abból élek, hogy vicceket írok (és sokszor ezeket a vicceket azért teszem ki, hogy teszteljem, hogyan működnének más írásaimban). Aztán elmagyaráztam, hogy ezek a viccek az én szellemi tulajdonomat képezik, és a szóban forgó felhasználók az engedélyem nélkül reposztolták ezeket úgy, hogy nem tüntették fel a nevem.”

Mi következik ebből?

  • A hölgy minden bizonnyal nem olvasta Barthes A szerző halála című művét.
  • Ha tesztelni akarunk egy viccet, és ezért közzé tesszük, miért akadunk fenn azon, hogy mások is elkezdik használni?
  • Nem értem, hogy ha valaki Twitteren „reposztol”, hogy maradhat el a kreditálás, de nyilván vannak olyanok, akik simán kikontrolcékontrolvézik a szöveget, és a sajátjukként próbálják közzétenni (bár nem hiszem, hogy hasznot szándékoznak belőle húzni).
  • Ezek az oldalak, az írónő elmondása szerint olyan „spam profilok voltak, akik naponta rengeteg viccet reposztolgatnak másoktól”, ergo leltárba veszik ezeket a szerző feltűntetése nélkül (lásd: akármilyen más gyűjtemény).

A Twitter egyébként – mint más emberek tartalmainak helyt adó oldal – élhet és élni is szokott a szerzői jog védelmét biztosító eszközökkel, amit a Digital Millennium Copyright Act (DMCA) biztosít. Bár egy 140 karakteres tweet jogainak „levédetése” általában a ritkábbik eset. Mindenesetre látszik, hogy mennyire ingatag talajra tévedt ez a probléma. 

via Verge

ReklámKlub Impresszum Médiaajánlat