Olyan, mint amikor az ember zenekart csinál

Interjú Király Mártonnal, az Aarion Clothing egyik alapító atyjával.

Az Aariont 2010 végén alapítottuk, hárman csináljuk. Márkus Dani, az egésznek a szellemi atyja, egy reklámügynökségnél dolgozott és ott ismerkedett meg Kiss Mátéval, a grafikusunkkal. Engem meg úgy vettek be, hogy régóta ismerjük egymást, és Dani tudta, hogy nekem is van ilyen jellegű érdeklődésem. Nekiálltunk tervezni, és 2011 nyár végére tudtunk kijönni az első adag ruhával, ami még csak pólókból és trikókból állt. Szépen lassan jutottunk el odáig, hogy van pulcsink, farmeringünk, és most kijöttünk nadrágokkal. Mindig is az volt a cél, hogy egy teljes márkát építsünk, ami nem elsősorban a divat aktuális trend részét fogja meg. Mivel egyikünknek sincs köze a divattervezéshez, inkább próbálunk úgy brandet építeni, akár a Levis. 

Mi az az életstílus, amit ezzel közvetíteni akartok?

Olyan dolgokat csinálunk, amiket mi is szívesen hordanánk. Elsősorban magunknak tervezünk, de szem előtt tartva, hogy eladható-e. Nem hordhatatlan dolgokat akarunk tervezni, remélve, hogy egyszer csak majd robban. Aktuális dolgokra reagálunk, arra, amiben mi is élünk. Nagyvárosi, fiatal, laza, bulis, de komolyan vehető történet. Az egyik oldalról próbál pofátlan lenni, másik oldalról pedig elég minimál. Ezt a kettőt próbáljuk vegyíteni.

Az induláskor kifejezetten egy létező szubkultúrának szántátok ezt, vagy később találtátok meg a közönségeteket?

Nyilván amikor az ember tervez valamit, először az ismerőseinek mutatja meg. A közönségszélesítés, brandépítés sarkalatos pontja nálunk a buliszervezés. Azaz csináljunk olyan bulikat itthon, amiket mi is szeretnénk, hogy legyenek, amik össze tudják rántani a közönséget, nem feltétlenül zenei stílusokra fókuszálva.

Most is az Ankerban ülünk, ahol a születésnapi bulitok volt.

Gyakorlatilag majdnem minden bulink itt volt, de inkább az ősztől tavaszig tartó időszakban, nyáron nehéz egy iestét úgy összerántani, hogy nincs mögötte egy húzónév, aki játszik. Társultunk a PureLustos szervező csapattal, ők pont azt a világot hozzák, amit mi is szeretnénk, csak nekünk nincs olyan booking tapasztalatunk. Nem vagyunk annyira benne ebben a közegben, hogy idehozzunk olyan előadókat ebből a nagyon finom house szubkultúrából. Az egy kis szívfájdalmunk, hogy ez a sorozat az Urimuriban van, ott a közönség egy jelentős részének ez fekete folt. Ha érdeklődnek is a divat iránt, nem a mi dolgainkért.

Hogyan egyeztetitek össze az exkluzivitás igényét a terjeszkedéssel?

Amikor elkezdtük, az volt a koncepció, hogy a termékeink nagy része legyen limitált példányszámú. Olyan darabokat állítunk elő, amit az ember nagyobb ruhaboltokban is megkaphat, de az igazi cél az volt, hogy olyan termékeket csináljunk, amik nem jönnek szembe az utcán. Ha kifizetsz majdnem nyolcezer forintot egy pólóért vagy trikóért, akkor arra nem ruhadarabként, hanem kedvenc tárgyként tekintesz. És ehhez szerintem elengedhetetlen az, hogy igenis legyenek limitálva. Legyen meg az a maximum harminc ember, akinek ugyanolyan pólója van, mint neked. Ezzel egy pluszt tudunk adni a márkánknak. Egyre inkább van arra kereslet, hogy az emberek egyedi darabokkal egészítsék ki a ruhatárukat, még ha nem is ebből építkeznek teljesen.

A buliszervezésen kívül milyen csatornákon éritek el a lehetséges vásárlóitokat?

Az elsődleges nyilván a Facebook és a Tumblr, ahol aktívan próbálunk kommunikálni. Ez is egy furcsa dolog. Azt vettem észre, hogy a kezdő márkák arra mennek rá, hogy minél több lájkot gyűjtsenek Facebookon. Olyan eszközöket alkalmaznak ehhez, mint az „Oszd meg és megnyerheted” jellegű felhívások, stb, stb. Mi úgy voltunk vele, hogy ha ilyen jellegű akciókkal úgymond szórnánk ingyen a termékeinket, azzal csökkentenénk a márka értékét. Nálunk egy lájk ténylegesen ér valamit. Az a jelenleg nagyjából kétezer-ötszáz ember aki ott van a Facebookunkon, róluk tudjuk, hogy nem érdekből lájkoltak minket, hanem szeretnének információt kapni és tényleg tetszik nekik. Ezért nem is nagyon szoktunk akciózni. Aki megvette teljes áron, úgy érezhetné ezáltal, hogy be van csapva.

Hogyan kezelitek a Tumblretek, mikor indítottátok el?

Nagyjából egyidős a márkával, Danival mind a ketten tumblrezünk aktívan, és próbáljuk ugyanazt a kommunikációt hozni, mint Facebookon. Sok a közös poszt, de itt egy picit más jellegű közönséget tudunk megszólítani. A Tumblrnek megvan az a jó hatása, hogy ha kiraksz egy jó termékképet, ami elkezdi begyűjteni a reblogokat, akkor az olyan emberekhez tud eljutni, akikkel Facebookon nem találkoznánk. Így például kaptunk már rendelést Litvániából, Németországból, ahova a klasszikus Facebook kommunikációval nem jutottunk volna el.

A hasonló prémiumtermékek számára talán vonzóbb a nemzetközi piac. Mi a tapasztalatotok ezen a területen?

Most éppen azon dolgozunk, hogy kijussunk külföldre. Elég jó visszajelzéseket kaptunk, és úgy néz ki, hogy Svájcban, Zürichben kaphatóak lesznek a termékeink egy boltban. Ez egy fontos cél, mert az itthoni piac még nagyon fiatal. Férfi ruhadarabokat ilyen áron árulni egyelőre naiv dolog lenne. Bár nagyon pozitív változásokat veszek észre, elsősorban az Inditex csoport hatására. De az egészséges fejlődésnek része, hogy ki kell lépnünk a külföldi piacra, inkább előbb, mint utóbb. Komoly agyalás megy azon, hogy tíz külföldi boltba már nem tudjnánk elosztani ezt a mennyiséget. Bár egy szélesebb körnek már az ötven-száz darabos limitáció is elegendő lehet.

Mostanában indult a Narval Market webshop, ahol ti is jelen vagytok. Hogy jött az együttműködés?

Ők nagyon lelkesek és nagyon jó dolgot csinálnak, most volt a megnyitójuk. Oda úgy kerültünk, hogy Lilla (az egyik alapító- a szerk.) régi ismerősöm, és mi voltunk az egyik első brand akiket szerettek volna.  Bízom benne, hogy ebből lesz valami, nagyon drukkolok nekik. Az általuk képviselt webshop felfogás egyfajta hiánycikk itthon. Nem tudom, hogy az a plusz amit hoznak elegendő lesz- e, de drukkolok nekik.

 

Milyen a kapcsolatotok a magyar divatszakmával, médiával?

Nem fonódunk össze a klasszikus értelemben vett magyar divatélettel. Ez a feszülős divatélet ránk árva gyerekként tekint, ezt onnan szűröm le, hogy például nem hívnak minket bemutatókra. De vannak tervezők, elsősorban Szegedi Kata és Benus Dani, akikkel már akkor jóban voltunk, amikor ez az egész történet indult. Ők a másik oldalt képviselik, nekik a tervezés az életük, a brandépítés kicsit idegen tőlük. Újdonságot jelentünk nekik, de tökre érdeklődnek a dolgaink iránt, és rengeteg támogatást is kaptunk tőlük. Ez egy belépő lehet, ha valaki mondjuk nem venne egy Anh Tuan táskát, de venne egy YKRA táskát. Ilyen szempontból lehet, hogy mi is pozitív hatással vagyunk a magyar közönségre.

Ennek az interjúnak a párjaként készült egy cikk az YKRA-s Lakatos Balázzsal. Velük milyen a viszonyotok?

Kicsit kihűlt, most már nem dolgozunk együtt aktívan. Nagyjából egy időben indult a két történet, de egymástól függetlenül kezdtük el. Akkor még itt dolgoztam a belvárosban, és jóban lettem Balázzsal. Egyből ment az ötletelés, hogy kellene valami közös termék. De mindenki csinálta a maga dolgát. Próbálkozások voltak, például közös pólóra, de végül mást és mást akartunk kihozni az egészből. Ennek ellenére próbáljuk egymást támogatni. Én nagyon szeretem Balázst, nem hiába van közös termékünk. Nagy potenciált látok benne, ha kicsit tudja szélesíteni a termékskáláját. Egy jó márkát képviselnek, és abszolút pozitív dolgokat csinálnak, pozitív életfelfogással.

Most mindannyian dolgoztok az Aarion mellett, tervezitek hosszútávon, hogy csak erre koncentráljatok?

Ez igazából olyan, mint amikor az ember zenekart csinál. Úgy áll hozzá, hogy nyilván rocksztár leszek. Nem tudom, hogy mi lesz ennek a kifutása. Még mindig nagyon fiatalnak számítunk, de ahhoz képest, hogy mióta csináljuk, azt látom, hogy folyamatosan növekszünk. Egyre szélesebb körből vannak vásárlóink és megkereséseink. Attól nagyon féltem az elején, hogy ez egy év alatt le fog csengeni, és nem fogunk tudni megújulni. De egyelőre felfelé ívelő pályán vagyunk, aminek külföld lenne az egészséges továbbvitele. Onnantól kezdve látom azt, hogy ha nem is mind a hárman, de legalább az egyikünk napi nyolc vagy tíz órában ezzel tudna foglalkozni. De ez egy ördögi kör, amíg dolgozol mellette, addig nem tudsz ezzel foglalkozni; amíg nem hoz annyi pénzt, addig muszáj dolgoznod.

ReklámKlub Impresszum Médiaajánlat