ReklamÁlom

Pofátlanul sok a reklám az életünkben, de hogy pontosan mennyi, azt senki nem tudja. Vagy mégis? Érdekes kísérlet arra, hogy szembesüljünk azzal, hányan, hogyan és mivel igyekeznek vásárlásra kényszeríteni az egyszeri embert nap, mint nap. 

Vajon mennyi idő kell, ahhoz hogy ébredés után először találkozzunk a reklámok valamely formájával? Nem sok, ugye? Manapság már szinte észre sem vesszük, hogy életünk minden percében próbálnak nekünk eladni valamit. Talán még álmunkban is. Az, hogy ez kit mennyire zavar, sok mindenen múlhat, de feltehetően a reklámmal való találkozás pillanatában fennálló lelki állapotunk a legmérvadóbb. A fogyasztói társadalomban felnövekvő emberként úgy sétálunk végig a városon és a rohanó tömegeken, hogy a szemünk se rebben a másodpercről másodperce arcunkba tolt hirdetések láttán. A külső szemlélő talán még azt is hihetné, hogy valamiféle zombi-invázió telepedett meg az emberiségen. Most viszont egy érdekes kísérletre szántuk el magunkat, és a következőkben megpróbáljuk nagyítóval nyomon követni egy átlagosnak mondható budapesti huszonéves reklámokkal teletűzdelt hétköznapját.

Korán van. Igaz egy egyetemistának mindig az van. Csörög az ultarszuper okostelefon ébresztőórája. Az asztalon még ott van a tegnap esti fröccs maradéka. Kitámolygok a konyhába, és egy bögrében elkezdem halmozni az instant kávét, a vízforraló pedig teszi a dolgát. Hátranyúlva elcsavarom a rádió gombját. Sebestyén Balázs röhögésétől kicsit elbizonytalanodom, de hagyom, hadd menjen tovább. A nevetést harsány autóduda és annyiféle hangeffekt szakítja meg, amennyit George Lucas is megirigyelt volna, és örömmel felhasznál a Star Wars blue ray-re készült "felújított" változatához. Ingyenes tesztvezetésre invitálnak. A kávé kész, rádió kikapcs. A takaró melegét hiányolva vetődök a kanapéra és nyúlok is a távirányítóért. Már a Teleshop megy. Még sincs túl korán. Olyan salátástálat ajánlgatnak nekem, ami hosszabb ideig épen tartja a zöldségeket, mint Tutanhamont az ókori balzsamozás és a szarkofág. Tök hasznos.

Nehézkes indulás után, már a buszmegállóban várva, egy óriásplakátról kampányolnak az adóm 1%-áért. Jobb híján nézem egy darabig, az utca üres, én pedig unatkozom. Megérkezik a busz, három emberrel egyszerre lépünk ugyanazokra lépcsőfokokra, éljen az elsőajtós felszállás. Leülve lehunyom a szemem, 21 perc teljes reklámcsönd következik. A végállomáson leszállva beindul a rohanás. Igyekszem fölvenni a ritmust, így mint az őrült indulok el az aluljáró felé. Körülbelül 50 métert sikerül megtennem mire egy szórólapot osztogató lány Nivea katalógussal és termékmintával pakolja tele a kezem. Az én bőrtípusomra egyik sem jó, micsoda szívás! Leérve egy komplett balkáni kirakodóvásár fogad. A paprika száz forint, a színes női sálból 1-et fizet 2-t vihet akció van. A semmiből elém áll egy hirdetőtábla. Ja nem, ez egy férfi, aki saját magát, mint fakivágást, kertészkedést vállaló egyént reklámozza.

Az egyetemre belépve a "házon belül" dolgozó csoporttársaim azzal fogadnak, hogy ingyenes Nivea Stress Protect dezodormintát kapok, valamint egy fecnit, ami megmutatja mennyire vagyok stresszes. Semmi mást nem kell tennem, mint megadnom az e-mail címem, születési dátumom és a nevem. A fecni pirosra színeződött, nincs nálam stresszesebb.

Az óráim befejeztével dolgozni indulok. A metróhoz sétálva megpillantom a Metropol című, ingyenes napilapot osztogató, zöld dzsekit viselő munkásokat. Amint egy vonalba érek egyikükkel, a mellkasomba csap egy tökéletesen összecsavart példányt. Az Örs és a Pillangó közt megtudom, hogy mostantól importáljuk a paprikát. A McDonald's szlogenje pedig még mindig párápápápá i'm lovin' it és most éppen magyar hetek vannak. Az újságból felpillantva észreveszem, hogy ezer forintos kedvezménnyel vásárolhatok az Ulpius-ház könyvesboltjaiban, ha lefotózom a pink hajú néni feje fölött kiragasztott hirdetésüket. Ez azt jelenti, hogy mindössze 2999 Ft-ért lehet az enyém Szepesi Nikolett Én, a szexmániás című könyve! Az Astorián a metróból kiérve gigantikus csipketerítőkkel állják az utamat, hiszen elképzelni sem tudják az "ősi" marketinget (erőszakot) alkalmazó kofák, hogy van ember fia, akinek nem kell a portékájuk.

A munkaidő alatt sincs szemvillanásnyi nyugalom reklám-fronton. A különböző weboldalak, webshopok és közösségi oldalak közt szörfölve felugró ablakok és méheknek öltözött emberekkel tarkított, mozgóképes bannerek biztosítanak afelől, hogy az OTP-ben lenne a legjobb helyen a pénzem. Négy után indulok haza, még be kell ugranom a Tescoba néhány dologért. Kifelé jövet a kosaramban nagyjából ötször annyi a holmi, mint amennyit eredetileg terveztem, de hát a domestos csak nagy kiszerelésben érte meg, és amúgy is plusz két hupikék törpikés dominó jár érte. Elégedett vagyok. Hazaesve már se kedv, se energia nincs főzni, így a táskám aljára nyúlok azt a szórólapot keresve, amit az áruház parkolójában tettek a kocsi szélvédőjére. Pizza King. A pizzafutár egy órán belül érkezik, ajándék kólát kapok, illetve egy hűtőmágnest. Hűtőmágnes a hűséges vevőnek.

Néhány órával később elégedetten készülök az elalváshoz, és azzal a megnyugtató gondolattal a fejemben szenderedek el, hogy a reklámszakemberek számára én vagyok az egyetlen, az igazi, a nagy Ő, hiszen látszólag mindent megkapok, ami kell. De vajon tényleg szükségem van ezekre a dolgokra?

ReklámKlub Impresszum Médiaajánlat